"....és akkor jöttek ezek a kicsi, féltenyérnyi, ezüstszalag-lények, szépen sunyiban elfoglalták a Földet, pontosabban a lakói testét belülről, tudod, úgy beoperálták magukat a tarkónál és akkor...

-AHA. BIZTOS ELOLVASOM MAJD. (...egyfrászt, mekkorabaromság)"

Szerencsére nem így ajánlották nekem ezt a könyvet. Pontosabban nem ajánlották sehogy, csak belebotlottam a könyvtárban, és addig legalábbis biztosan tudtam, hogy Stephenie Meyer vámpíros dolgaira cseppet sem vagyok kíváncsi, de gondoltam, megér egy próbát, nézzük, mit tud ez a csaj.

A könyv hátulján lévő ajánlószöveget is próbáltam figyelmen kívül hagyni, és jól tettem - abból a korból  már kinőttem, amikor még bedőltem az ilyen szerelmi-háromszög dumáknak, ráadásul nincs is igaza, a könyv lényegéhez szerintem semmi köze.

És a sztori sem a kezdetén  kezdődik, hanem ott, ahol a földönkívüli lelkek inváziója befejeződött, vagy legalábbis majdnem teljesen sikeres. És bár tökéletes világot teremtettek, ahol az agressziót csak a még tényleg emberekre vadászó Hajtók jelentik, az olimpiákon mindenki kap érmet és a baseballban kedvesen udvariaskodnak egymással a játékosok, mégis előfordul, hogy  a tökéletesség megbicsaklik, és a  korábban komplett őrültnek tartott rokonnak hála  - aki sok-sok év óta készült arra, hogy az idegenek majd egyszer elözönlik a bolygót, és lám, igaza lett - vannak, akik megmenekülnek a testrablóktól.

Szóval nekem ez a könyv nem az ezüstszalag-lényekről meg az invázióról szól, a szerelmi-háromszög dolog sincs is annyira kihegyezve benne, nem ezt éreztem a feszültség forrásának a könyvben, hanem a (kétségtelenül tud-fant kategóriába tartozó, ezért nyilván duplán nem valószerű) harcot a két intelligens  tudat között, a meghátrálásaikat, a kompromisszumaikat, a kényszerű egy-testbe-zárva létet, a közös veszélyt, és a kényszerű közös küzdelmet a valódi emberek maroknyi csapata általi  elfogadásért.

Az eleve tudathasadt állapotot még négyzetre emeli az, hogy az emberi főhős tudatát elfoglalni próbáló Vándornak rá kell jönnie, és meg kell tanulnia, hogy  az általa tökéletesnek hitt saját világa és faja  lehet, hogy nem is annyira tökéletes; a természetesnek, logikusan indokolhatónak, egyetemlegesen  jónak és kerek egésznek gondolt konfliktusmentes világából  -  az erőszakon kívül - rengeteg fontos dolog hiányzik.

Ráadásul ez az egy-testbe-zárva ügy megfejelve azzal, hogy a sztori jó része egy barlangrendszerben játszódik, erősen klausztrofób , fojtó légkört teremt - vagy lehet túl sötétek és csöndesek voltak a behavazott téli esték, mikor olvastam.

Ha bárki, aki túl tud lépni a vámpír trilógia gyanús bestseller-sikerén, a mostanában kevésbé népszerű sci-fi motívumon, és ezeket az előítéleteket elhagyva olvassa Stephanie Meyer A burok c. könyvét, a kategóriájában mélyebb, jól megírt, csöppet sem sematikus sci-fivel-élménnyel lesz gazdagabb.

Ha valakit nálam jobban  vonzanak a ki-kibe-szerelmes-ha-két-tudattal-él dilemmák, nyilván az is megtalálja a számítását, bár ez a könyv sokkal inkább elnagyolt és sematikus része, akkor olvassa el azért.

Csak az a vég... - inkább az utolsó 100 oldal... - az tényleg lányregény-olvasóknak  készült, vagy esetleg egy folytatás reményében. És tudtam volna mellőzni a Pókok, Éneklő Virágok, Denevérek meg Delfinek etc., színvonalas sci-fihez nem méltó, történetidegen, fantáziátlan fajneveit is - valahogy erre már az író fantáziája, úgy látszik, nem terjedt ki. Mikor ezekről  volt szó, folyton kizökkentem a történetből, de ettől a kicsiségtől függetlenül, nekem jó volt a burkon belül.