A remekműveket arról is meg lehet ismerni, hogy minden formában ugyanúgy megállják a helyüket, sőt újabb jelentéseik válnak nyilvánvalóvá.

Az Anyegint elolvastam én is a maga idejében, még tetszett is, de akkor nem lett életem könyve. Néhány éve olvastam egy riportot Galgóczy Árpáddal, aki újrafordította verses regényt, először a magyar fordítások történetében közvetítő nyelv nélkül, oroszból. Abban a beszélgetésben leginkább a fordító személye fogott meg. A fénykép alapján szikár öregúr, aki a gulágon tanult meg oroszul, és újrafordította nemcsak az Anyégint, de a klasszikus orosz líra sok nagy művét is. Kerestem az új fordítást, de három éve még csak a középiskolai kiadásban volt hozzáférhető, ami azért volt jó, mert rengeteg jegyzet, kép és forrás volt mellette, részletek a többi fordításból. Nagyon élveztem. Később az Európa is kiadta, és a múlt hónapban újraolvastam, mert készültem megnézni az operát.

Ilja Rjepin festményének reprodukciója  innen van.

Bérczy Károly és Áprily Lajos Anyeginje után Galgóczy Árpád egy ékezettel Anyéginre változtatta a főhős nevét, sokkal közelebb hozva ezzel az eredeti kiejtéshez. A fordítás olyan, mint amilyennek a fordító látszott: szikár és kemény, minden érzelgősségtől mentes. A formai követelmények hihetetlenül nehezek: az Anyégin-strófa tulajdonképpen szonett, amely magán viseli a petrarcai és a shakespeare-i szonett jellemzőit is. Ebben a formában sokkal közelebb kerültem a történethez, amelyben két embernek sikerül kétszer is rossz csillagzat alatt találkoznia. Vagy másik olvasatom szerint voltak olyan szerencsések, hogy nem tették tönkre egymást egy kapcsolatban, hanem örökre vágyakozhattak egymás után. Nem tudom eldönteni, kinek a pártján állok. Mindketten őszinték a legfontosabb pillanatokban, de Anyégin a gyengébb, és ebből származik minden tragédia.

Az Anyegin az egyik első opera volt, amit színházban láttam, még középiskolás koromban, az első opera, amelynek teljes felvételét először megvásároltam. Pár éve videóra is felvettem a Mezzo televizióból az  Opera Bastille előadását.  Ezt is megnéztem újra, mielőtt az előadásra mentem. Kovalik Balázs rendezése Anyegin és Tatjána kapcsolatára koncentrált. A nyitókép éteri szépsége után (zenében és látványban is) a ferde, üres színpad azt mondta nekem, hogy a gyermekkor idilljéből kilépve többé semmi sem lesz ugyanolyan. Anyegin és Tatjána utolsó találkozása, ahol egy ablaksor mindig közöttük állt, pontosan kifejezte a helyzetük kilátástalanságát.

A filmváltozatban is egy szinte képzeletbeli térbe helyezi a rendezőnő az utolsó jelenetet, egy nagy üres terembe, ahol elszórtan aranyszínű székek és pamlagok állnak. Ebben a filmben Ralph Fiennes játssza Anyegint, az ő nővére rendezte a filmet, és a bátyja írta a zenéjét. Érzékeny és hiteles film, bár nem az igazi változat.Szeretném, ha egy orosz rendező, orosz színészekkel rendezné meg ezt a történetet, amely annyira különbözik minden másik történettől: Tatjána bátorsága mindkét döntésében példa nélkül áll. Először mikor bevallja az érzelmeit, másodszor, amikor a férjéhez való hűségét elébe helyezi az érzelmeinek. Anyégin először siet, majd elkésik, de ez nem az ő hibája. A szerelem Isten ajándéka: sem kérni nem lehet, sem visszaadni.